Biztosan mindenkivel előfordult már, hogy egy film nézése közben legszívesebben a párna alá bújt volna, vagy elkapcsolt volna a csatornáról, mert a főhős éppen élete legkínosabb baklövését követte el. Ezt az érzést a köznyelvben csak szekunder szégyennek nevezzük, és bár fizikailag nem mi vagyunk a helyzet részesei, a gyomrunk mégis összerándul. Miért van az, hogy néha jobban szenvedünk egy idegen botlásától, mint amennyire ő maga zavarban van? A jelenség mögött izgalmas pszichológiai folyamatok állnak, amelyek sokat elárulnak a társas lényünkről.
Az agyunk egyszerűen túl jól működik
A szekunder szégyen alapvetően az empátia egyik furcsa, olykor kéretlen mellékterméke. Az agyunkban található úgynevezett tükörneuronok felelősek azért, hogy képesek legyünk átérezni mások állapotát. Amikor látunk valakit, aki elbotlik a színpadon, ezek az idegsejtek tüzelni kezdenek, mintha mi magunk vesztettük volna el az egyensúlyunkat. Nem válogatnak az élmények között, a fájdalmat és a társadalmi kudarcot is ugyanúgy közvetítik felénk.
Ez a képesség evolúciós szempontból rendkívül fontos volt a túlélésünkhöz. A közösség tagjaként figyelnünk kellett a többiek jelzéseire, hogy elkerüljük a csoportból való kirekesztést. Ha valaki olyat tett, ami közröhej tárgyává tette, az őseink számára ez komoly veszélyforrást jelentett. Ma már nem kergetnek ki minket a törzsből egy rosszul elsült vicc miatt, de az agyunk még mindig vészjelzést küld. Éppen ezért érezzük azt a fojtogató vágyat, hogy azonnal elmeneküljünk a helyszínről.
Érdekesség, hogy ez az érzés akkor is jelentkezik, ha a másik fél észre sem veszi a hibáját. Mi már látjuk a közelgő katasztrófát, ő viszont még gyanútlanul sétál a csapdába. Ilyenkor a feszültség bennünk halmozódik fel, hiszen tehetetlen szemlélői vagyunk az eseményeknek. Ez a tehetetlenség teszi igazán intenzívvé a belső diszkomfortot.
Amikor a kanapé mögé akarunk bújni a tévéműsor alatt
A szórakoztatóipar, különösen a valóságshow-k és a szituációs komédiák, mesterien játszanak erre az érzelemre. Gondoljunk csak az olyan sorozatokra, mint a Hivatal vagy a Modern család, ahol a humor jelentős része a karakterek kínos viselkedéséből fakad. A néző egyszerre nevet és érzi úgy, hogy legszívesebben kifutna a világból. Ez egyfajta érzelmi hullámvasút, ami függőséget is okozhat. Bár fájdalmas nézni, mégsem tudjuk levenni róla a szemünket.
A modern internetes kultúrában külön kategóriát alkotnak a „cringe” videók, amelyek kifejezetten a mások bénázására építenek. Ezek a felvételek sokszor azért népszerűek, mert a biztonságos távolságból élhetjük át a társas kudarcot. Tudjuk, hogy velünk ez nem történhet meg, mégis átérezzük a helyzet súlyát. Ez egyfajta kollektív borzongás, ami összeköti a nézőket a képernyő előtt. A kommentszekciókban pedig mindenki megoszthatja, mennyire fájt neki végignézni a jelenetet.
De miért nézzük meg mégis ezeket a videókat újra és újra? A válasz a megkönnyebbülésben rejlik, amit a videó végén érzünk. Amikor véget ér a kínos jelenet, az agyunk dopamint szabadít fel, mert túltettük magunkat egy stresszes helyzeten. Ez a feszültségoldás az, ami miatt sokan keresik az ilyen típusú tartalmakat. Olyan ez, mint egy horrorfilm, csak itt nem a szörnyektől, hanem a társadalmi elutasítástól félünk.
A tehetségkutatók válogatói szintén ezt a mechanizmust használják ki az első adásokban. Ott a nézők a saját felsőbbrendűségüket is igazolva láthatják a hamis hangok és a fura tánclépések közepette. Mégis, a legtöbben ilyenkor elfordítják a fejüket vagy a telefonjukba mélyednek. Ez az ösztönös védekezés a tükörneuronjaink lázadása a látottak ellen.
Nem mindenki éli meg egyformán a kínos pillanatokat
A szekunder szégyen mértéke szorosan összefügg a személyiségünkkel és az empátiás készségünkkel. Azok az emberek, akik magas érzelmi intelligenciával rendelkeznek, általában sokkal intenzívebben élik meg mások kudarcát. Ők azok, akik tényleg elhagyják a szobát, ha a filmben a főhős olyat tesz, ami miatt szégyenkezni kellene. Számukra a határ a saját énjük és a másik ember között elmosódik a stressz pillanataiban. Ezzel szemben mások rezzenéstelen arccal végig tudják nézni a legkínosabb bakikat is.
A kulturális háttér is komoly szerepet játszik abban, hogy mi számít elviselhetetlenül cikinek. Vannak társadalmak, ahol az egyéni kudarc az egész közösségre szégyent hoz, ott a szekunder szégyen is sokkal erősebb. Nálunk, Európában inkább az egyéni ügyetlenségre fókuszálunk, de a szociális normák megsértése mindenhol kiváltja a reakciót. Minél inkább azonosulni tudunk az alannyal, annál mélyebben érint minket a botlása.
Tanuljunk meg nevetni a saját és mások esendőségén
Ahelyett, hogy megpróbálnánk teljesen kiiktatni ezt az érzést, érdemes inkább jelzésként tekinteni rá. A szekunder szégyen emlékeztet minket arra, hogy emberek vagyunk, és mindannyian követünk el hibákat. Ha látjuk, hogy valaki más is képes elrontani valamit, az hosszú távon akár felszabadító is lehet. Senki sem tökéletes, és a legkínosabb pillanatokból születnek később a legjobb történetek. A nevetés a legjobb eszköz arra, hogy feloldjuk ezt a belső feszültséget.
A következő alkalommal, amikor elönti a forróság, mert a kollégája valami hatalmas butaságot mondott a meetingen, próbáljon meg mély levegőt venni. Emlékeztesse magát, hogy ez nem az ön kudarca, még ha az agya mást is sugall. Az empátia egy csodálatos dolog, de nem kell hagyni, hogy átvegye az irányítást a hangulatunk felett. Egy kis távolságtartással és humorral minden kínos szituáció túlélhető.
A szekunder szégyen tehát nem egy hiba a rendszerben, hanem a társas intelligenciánk bizonyítéka. Azt jelzi, hogy törődünk a környezetünkkel és tisztában vagyunk az íratlan szabályokkal. Ne féljünk tőle, inkább fogadjuk el, mint az emberi létezés egyik furcsa és vicces velejáróját. Végül is, éppen ezek a közös, olykor pirulós élmények tesznek minket igazán közösséggé. A világ sokkal unalmasabb lenne, ha mindenki mindig minden helyzetben tökéletesen viselkedne.
Ennél a cikknél nincs hozzászólási lehetőség.